A betűrendbe sorolás néhány szabályát sosem árt átismételni. A szuper osztály tagjai keresztneveik sorrendiségét vették figyelembe, amikor úgy kellett sorba rendeződniük, hogy eközben nem szólalhattak meg, csupán mutogatással jelezhették, hogy kinek hol a helye. Volt, aki rögtön irányítani kezdte a dolgokat, voltak olyanok is, akik hagyták, hogy "rakosgassák" őket. A végére kialakult a sorrend: Anita, Bálint, Bence, Bianka, Dani, Dávid, Dorottya, Gyula, Jessica, Kornélia, Lajos, Szilvi, Veroni, Viki.
2015. április 11., szombat
2015. március 25., szerda
Forradalom és szabadságharc
Március 13-án iskolánk az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról emlékezett meg. A közös tanítási óra ugyan elmaradt, de ahogy a képek tanúsítják, a délelőtt igazán magyaros hangulatban telt. A tanulók Köteles Péter tanító bácsi közbenjárásával koszorút is elhelyeztek a kopjafánál...
Álarcosbál
A magyaróra február 27-én elmaradt, ugyanis a tanulók álarcosbálon vettek részt. A képeket csak erős idegzetűek nézzék, mivel kőkemény rocker csajokat is ábrázolnak...
2015. január 19., hétfő
Villámlevelek
Fogalmazásóránk egyik feladata az e-mail (villámlevél) megírása volt. Voltak olyan tanulók, akik nagyon ügyesen otthonról elküldték virtuális üzenetüket, néhányan mindezt az interaktív tábla adottságait kihasználva tették meg. Aki kinagyítja a Szilvit ábrázoló képet, megláthatja, hogy a pocikoknak is lehet üzenetet küldeni... Megtanultuk továbbá Dávid jóvoltából azt is, hogy különbség van magyar és szlovák nyelvű billentyűzet között, nem mindegy ugyanis, hogy a tanító bácsitól azt kérdezzük-e meg, hogy "Hol él?" vagy azt, hogy "Hol öl?"...
Kiskunság
Petőfi Sándor Kiskunság című tájleíró versét rajzoltuk le - tűző nappal, legelőkkel, szarvasmarhákkal, juhásszal, kutyákkal, halászmadarakkal, piócákkal, bogarakkal, kákával, gémmel, gólyákkal, bíbicekkel, régi gémeskúttal, pipacsokkal és a háttérben meghúzódó kisváros templomtornyával együtt. Dorottyát külön kiemelném, mivel nagy méretű rajzlapra elkészített alkotása már-már képzőművészeti babérokra tör.
Miután mindenki külön-külön elkészítette a rajzot, az interaktív tábla segítségével közösen is megalkottuk saját Kiskunságunkat. Lássuk az eredményt!

Dorottya műve |
![]() |
A közös alkotás |
2014. december 24., szerda
A zokni (Arthur Madsen novellája)
Azt mondják, hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról szeretet és boldogság tükröződött.
Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti "muszájmertmindenkieztcsinálja" dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen! - harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sose született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam.
A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öreg koromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hét éves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi - rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat.
Igen, ez volt az a pillanat. Ekkor értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással vánszorogtam el a karácsonyfámig, amit gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg a hófehér üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoztak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.
2014. december 10., szerda
Interaktívak lettünk (vagy valami olyasmi)
A mai óra a szokottnál is jobb hangulatban telt. Megtapasztalhattuk, hogy az igeragozás nem unalmas, hanem egy roppant érdekes, kifejezetten mulattató tevékenység, köszönhetően az interaktív táblának (meg egy hangyányit a tanító bácsi kétbalkezességének).
Igyekezni fogok a lehető legbehatóbban megismerni a modern technika eme csodálatos vívmányait, hogy a közeljövőben egyre több és több ilyen jellegű feladattal foglalkozhassunk.
Nem mintha nem kezelném már most rendkívül gyakorlottan, profi módon ezt a nyomkodós bigyót... :)
2014. november 18., kedd
Versenyünk kiértékelése
Első alkalommal próbálkoztunk meg egy mozgásos feladatsorral, mely során
- műballadákat kellett tudni felsorolni (szerzőkkel együtt)
- a Toldi című Arany-mű szereplőit kellett feleleveníteni
- a megadott igéket kellett a megfelelő borítékba helyezni (a megbeszélt felosztás alapján).
A gyakorlati tudás mellett az időeredmény is számított. Bízom benne, hogy tetszett az erre szánt két óra, és hogy a közeljövőben egyre több ilyen jellegű mozgásos feladatot fogunk megoldani (akár csoportmunka keretén belül is).
Az első három helyezett eredménye (sorrendben):
1., Szilvi - 4:36 - 23 pont
2., Anita - 4:00 - 20 pont
3., Dorottya - 4:58 - 20 pont
A többiek eredményei (nem sorrendben):
Armand - 3:23 - 18 pont
Bálint - 5:02 - 16 pont
Bence - 3:18 - 16 pont
Bianka - 3:31 - 18 pont
Dani - 3:32 - 17 pont
Dávid - 3:47 - 11 pont
Gyula - 4:36 - 16 pont
Jessica - 4:13 - 17 pont
Lajos - 6:27 - 13 pont
Veroni - 4:29 - 14 pont
Viki - 4:33 - 18 pont
Szilvi, Anita és Dorottya 20 pontot érdemelnek, de a többiek se szomorkodjanak, ugyanis a játékban való részvételért 10 pontot kapnak ők is. Mindenkinek gratulálok!
2014. október 30., csütörtök
Toldival mulattunk
Szorgalmi feladatként utána lehetett nézni olyan népdaloknak, nótáknak, zenéknek, amelyek akár Miklós és Bence mulatozásánál is szólhattak volna a csárdában. Inspirációként meghallgattuk órán a Száz forintnak ötven a fele, a Szegény legény vagyok én és a Vörösbort ittam az este kezdetű szerzeményeket, sőt Bianka javaslatára megismerkedtünk a Gereben néptáncegyüttes CD-jével is. Lássuk, hogy tanulóink szerint milyen zene szólhatott a csárdában...
Dorottya a mi fellegajtó nyitogatónk. Választása remek stílusra vall. Sírva vigad a magyar...
Anita és Veroni a Toldihoz hűen cimbalomzenét választottak, tudni kell ugyanis, hogy az Arany János által elképzelt csárdában egy cimbalmos szolgáltatta a talpalávalót...
"Gyere Rigó lovam, szedd a sátorfádat!" Igaz, hogy Toldi Miklósnak nem volt kutyája, főleg nem Bodri nevű, de ügyesen átjavítva a címet, remek nótát kapunk Dani jóvoltából...
Armand választása már csak azért is nagyszerű, mert Bence nem csupán Toldiék szolgája volt, hanem már szinte családtagnak, barátnak számított. Az igaz barátok pedig bármikor segítenek. Máté Péter dalát Bálint javaslatára a közeljövőben el is fogjuk énekelni...
2014. október 26., vasárnap
"Mi egy vérből valók vagyunk."
Október 20-án elmaradt a közös tanóra, ugyanis a kultúrházban vettünk részt Vadkerti Imre és Zsapka Attila zenés előadásán. Ösztönzésükre mi is megtanultuk Nyerges Attila és az Ismerős Arcok szerzeményét, a Nélküled című dalt.
Reggeli torna
Az unalmas, szürke és borongós reggeleket méregtelenítő tornával színezzük ki. Unottan és lehangoltan ugyanis nem lehet irodalmat tanulni...
2014. október 16., csütörtök
2014. október 14., kedd
"Repül a nehéz kő..."
Nem árt, ha a gyereksereg megismerkedik a Ghymes zenekar Szarka Gyulájával, aki Toldi-megzenésítésekkel is foglalkozott. Miklós gyilkossá válásának momentumát tanulta meg az osztály énekelt formában. Dani és Dávid egy kis dobot ütve adták meg a ritmust.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)